Eddigi nyelvtanítási tapasztalatom többnyire felnőtt és egyetemista korú nyelvtanulókról van, így a következő bejegyzés róluk és nekik szól. (Más szóval a középiskolások és egyetemisták, akik első nyelvvizsgájuk előtt állnak valamivel más szempontok szerint kell, hogy válasszanak nyelvtanulási módszert, stratégiát, az alapelv azonban hasonló. Ez az alapelv a blogbejegyzés végén kerül kifejtésre.)

A leggyakoribb tünetek, amellyel megkeresnek, a következők:

1. Valamikor régen lett egy nyelvvizsgám, de már semmire nem emlékszem. Sőt, akkor sem tudtam beszélni a nyelvet.

2. Hülyén hangzik minden, amit mondok angolul / nem tudom magam olyan választékosan kifejezni, mint az anyanyelvemen.

3. Annyiszor nekifutottam már, annyiféle módszerrel, tanárral, hogy teljesen összezavarodtam. Nem tudom mit, hogyan kellene csinálnom, eddig sosem volt sikerélményem az angollal.

4. Ha beszélnek hozzám, megértek mindent, még ha olvasok is, csak beszélni ne kelljen. Ja, és nem értem a nyelvtant sem.

Nézzük sorban, hogy ezek a mondatok mit árulnak el a mai magyar nyelvtanítás hiányosságairól, illetve, mi lehet a "gyógyír":

1. A nyelvvizsgának ekkora kultusza tulajdonképpen csak Magyarországon van, másfajta nyelvtanítási politikával (egyszóval a nyelvhez, idegen nyelvhez való hozzállással) rendelkező országokban a nyelvtudás mércéje, hogy az illető beszéli-e az adott nyelvet, vagy sem. Mivel összehasonlítási alapom csak azokkal az országokkal van, ahol eddig éltem, vagy amelyekről tanulmányaim során kutatást végeztem, igyekszem nem általánosítani.

Itthon sajnos a nyelvudást csakis kizárólag nyelvvizsga meglétével vagy annak hiányával mérjük, valamint a nyelvtudás mértékéről is a nyelvvizsga szintje árulkodik. Valaki nem haladó (proficient) vagy kezdő egy adott nyelven, hanem vagy van neki középfokú nyelvvizsgája, vagy sincs.

Nagyon fontos tényező az is, hogy itthon a magyaron kívül semmilyen nyelvnek nem vagyunk "kitéve", hiszen viszonylag homogén társadalomban élünk és a kultúrát és szórakoztatóipart is az anyanyelvünkön fogyasztjuk. Más szóval nem halljuk a nyelvek kavalkádját, a bábeli zűrzavart. Hogy ez miért fontos? Mert a nyelveknek való "kitettség" együtt jár a nyelvekhez való viszonyulással. Minél több nyelvvel vagyunk körülvéve, annál nagyobb a kiváncsiságunk, minél nagyobb a kíváncsiságunk, annál nagyobb tolerancia szinttel rendelkezünk, nem tekintünk a különböző nyelveket beszélőkre, mint "idegenekre", hanem mint a másik/tőlünk különböző kultúra hordozóira, akiktől tanulni lehet: nyelvet, szemléletet, szokásokat.

A diákjaimat igyekszem arra ösztönözni, hogy a nyelvet szemléletmódként, attitűdként, a kultúrához való kulcsként és az élethez való hozzáállásként kezeljenek. Minél több nyelvet ismer egy ember, annál több kultúrát, viselkedésmódot ismer meg, azaz annál többféle rálátása van ugyanarra a dologra. Ebből következik az a módszertani alapelvem is, hogy idegennyelvi órán nem fordítunk (fejben) az anyanyelvünkről, hanem arra törekszünk, hogy az adott célnyelven gondolkodjunk, azzal a szókinccsel operáljunk, amink van. Az utolsó mondattal el is jutottunk a következő alapproblémáig:

2. Erre a felvetésre viszont az a válaszom, hogy "nem is kell". Hiszen ez nem is lehetséges. Az angol (persze attól függően, hogy ki mikor kezdi elsajátítani) mindig idegen nyelv marad, így természetes, hogy soha nem fogunk tudni a magyarhoz illő barokkos körmondatokban beszélni angolul. (Az angol logikája sem engedi ezt, de ez most egy másik téma.) A lényeg, hogy ennek a "tünetnek az orvoslására" sokat segít egy angol nyelvű avatar kialakítása, amely tulajdonképpen egy, az angol órán felvett személyiség. Ennek a személyiségnek lehetnek ugyanazok a személyiségjegyei, mint a sajátjaink, de lehet a kitalált személy a teljes ellentétünk is. Az angol tanárunkat ugyanis nem érdekli, hogy valóban mit csináltunk a hétvégén vagy a nyári szünetben, hanem az, hogy melyek azok a mondatok, amelyeket ezzel a témával kapcsolatban angolul jól meg tudunk formálni.

3. Nyelvtanárként ez a pont a legfájdalmasabb pont számomra. Egy-egy ilyen mondat alapján két következtetést szoktam levonni - az angolhoz még mindig úgy viszonyulunk, mint egy tantárgyhoz, amit "meg kell tanulni". Más szóval, némi túlzással, de a többségünk úgy képzeli el, hogy leülünk, bemagoljuk a nyelvtani és kiejtési szabályokat, majd hozzá néhány szót, kifejezést, és akkor már "tudjuk" is a nyelvet. Ez természetesen nem így működik. A nyelv organikus, folyamatosan változó jelenség, amelyet életünk végéig "tanulunk": az anyanyelvünket, és az elsajátított idegen nyelveket is.

4. A szemfüles olvasó mostanra már biztos rájött, hogy az összes "tünet" összefügg egymással, így a negyedik is összefügg a harmadik tünettel, pontosabban mindkettőre ugyanaz a megoldás: azokat a részterületeket hanyagolni kell, amelyek nem okoznak örömöt, nem adnak sikerélményt. Személyre kell szabni a nyelvtanuló nyelvnek való kitettségét és azt a stratégiát is, amellyel az általa kitűzött célt eléri.

Az én beszédcentrikus óráimon ezt úgy tudom megvalósítani, hogy az illető saját tapasztalatairól, élményeiről beszél elsősorban, ezeket gyakorolja, hiszen ezeket ismeri, ezekről tud véleményt alkotni, ezek körül forognak a gondolatai napi szinten. Nyelvtanulási szempontból pedig azért építünk a nyelvtanuló érdeklődési körére, mert annak egyrészt megvan a szókincse, másrészt mivel érdekli, hamarabb fogja megtanulni az új kifejezéseket. Miután felvértezte magát a gondolatai, véleménye kifejtéséhez szükséges szókinccsel, könnyen el tudja majd azokat mondani, amitől sikerélménye lesz, a sikerélménytől megnövekedik az önbizalma, ettől pedig új löketet kap a további nyelvtanuláshoz. Egyszerű, nem:)?