Régóta foglalkoztat a fenti kérdés. Azt érzem ugyanis, hogy aki homogén magyar környezetben nőtt fel és nevelkedett, annak nagyon nehéz elfogadni és magáévá tenni a coaching problémamegoldó hozzáállását. Itt most nem arra gondolok, hogy "a magyar nép panaszkodós", hanem a baj- és betegség-orientáltságra gondolok. Például arra, hogy a tipikus magyar szülő az utcán azt kiabálja a gyerekének, hogy "Ne fuss, mert elesel!" vagy a fára mászó gyereknek, hogy "Gyere le, mert leesel (és beütöd a fejed/eltöröd a kezed)!".

A másik kedvenc példám, amikor egy külföldi háromgyerekes édesanya feltette nekem a kérdést, hogy a magyar iskolában, a magyar tanárok miért azt gyakoroltatják a gyerekkel, amit a gyerek már tud. Bevallom, elsőre nem értettem a kérdést. Kiderült, hogy neki nagyon furcsa, hogy a füzetben a gyerekek 20-30-50 soron keresztül leírják ugyanazt a betűt, amikor tanulnak írni. "De miért?", kérdezte, "hiszen le TUDJA írni, akkor miért kell ennyiszer?"

Ez utóbbi példa persze nem teljesen ugyanarra a jelenségre mutat rá, mint az előző "elesős", de tulajdonképpen az is a magyarság sajátja, hogy maximalizmusra törekszünk. A 99%, a második helyezés, vagy neadjisten a bronz nem jó, csak az arany, az első, a 100%. Pedig régóta tudjuk az üzletben is és az életben is a 80-20% Pareto-elv a legeredményesebb.

Mindez persze oda vezetett, hogy elgondolkozzak, az amerikaiak miért csinálják másképp, üzleti szempontból miért sikeresebbek és eredményesebbek (nagy általánosságban, persze). Miért onnan származnak a motivációs trénerek és beszédek, és az a rengeteg önfejlesztő könyv és tanfolyam, amire itthon aztán csak legyintünk, mert túl giccses, túl pozitív, túl optimista, túl cukormázas, szirupos, rózsaszín szemüveges.

És nemrég kaptam némi magyarázatot, hogy miért. Amerikában és Ausztráliában is jól működik a személyes és szakmai fejlesztés, elfogadott tény, hogy a coachokra és trénerekre szükség van, nem kell lépten-nyomon bizonyítaniuk létjogosultságát. Megvan a bizalom feléjük. A bizalom és a bízni tudni (mint kompetencia) lehet a kulcsszó. Az Egyesült Államok megalapításakor az alapító atyák tudatosan fektették le az állam, a nemzet alapjait. Simon Sinek az "Infinite Game" című művében kifejti, hogy az alapító atyák "cégvezetése" miért tekinthető valódi szolgáló vezetésnek (ahol a szolgáló nem pejoratív jelentésű, hanem pont ellenkezőleg arra a tényre mutat rá, hogy a vezetőnek a követőit kell szolgálnia elsősorban, és így valójában a vezetés legfelsőbb szintje): a céljük egy igaz-ügy volt, méghozzá egy valódi igaz-úgy, amely optimista és igenlő, befogadó mindenki számára, aki hozzá szeretne járulni, szolgálat-orientált, reziliens és idealista, azaz jövőképpel rendelkező.

"I, for one, think I could learn more about what it takes for a team, who shares a vision, to come together to do something that has never been done before. To invent. To build. And to overcome unbelievable internal politics, backstabbing and upheaval to advance a common cause. It is the most exaggerated version of a start-up I can think of. The education I would get would be more than interesting or inspiring - it would be practical and actionable. And, as our founding fathers proved to us, it takes more than an idea to change the world."

Az amerikai politikai vitákban és beszélgetésekben gyakran kanyarodnak vissza a Függetlenségi nyilatkozathoz és alkotmányhoz. Mi itt Európában sokszor viccelődünk, hogy mivel mindkettő viszonylag rövid (európai szemmel), elvárható, hogy minden állampolgár ismerje. Nekem viszont meggyőződésem, hogy nemcsak azért tudják közös referenciapontként használni, hanem azért is, mert érthető nyelvezettel és kellő karizmával van megírva. Benne van egy új nemzet alapításának a határozottsága, szenvedélye, félelme. Ettől olyan emberi és ettől tudnak az amerikaiak azonosulni vele. Párttól, hit- és értékrendtől függetlenül.