A coach közösségünk pár hónapja elkezdett egy magazint szerkeszteni. Havonta írunk bele cikkeket. A GROW modell és a spiraldinamika szerint most a komfortzónából való kilépéssel foglalkozunk, és nekem természetesen azonnal a másik közösségem, a Toastmasters jutott eszembe.

Néhány hónappal ezelőtt ugyanis, amikor az egyik beszédem bevezetőjét írtam, szembe jött ez az idézet Jerry Seinfeldtől:

According to most studies, people’s number one fear is public speaking. Number two is death. Death is number two. Does that sound right? This means to the average person, if you go to a funeral, you’re better off in the casket than doing the eulogy.

Azok kedvéért, akik nem beszélnek angolul, összegezve, és sarkítva természetesen, az emberek annyira félnek a nyilvános beszédtől, hogy egy temetésen jobban örülnek, ha a koporsóban érkeznek, mintha nekik kell mondani a búcsúbeszédet.

Természetesen a túlzásnak az a célja, hogy felnagyítsa, kifigurázz a problémát, de ettől függetlenül jól leírja a legtöbb ember által tapasztalt érzést. A glossophobia, azaz a nyilvános megnyilvánulástól, beszédtől való félelem az emberek kb. egynegyedét sújtja.

A nyilvános beszéd alapja a retorika, amit sajnos manapság tévesen a politizálással kapcsolnak össze, holott a retorika, magyarul szónoklattan "a rendszeres gondolkodás és önkifejezés eszköze, a kulturált érvelés, vitatkozás tudománya. Tárgya minden nyilvános, közéleti megszólalás, minden közéleti kommunikációs helyzet, és szereplője minden nyilvánosan megszólaló ember."

Véleményem szerint a nyilvános beszéd művészete az írás művészetéhez hasonlítható: az űzi magabiztosan, aki rendszeresen gyakorolja. Más szóval az írásnak, a coachingnak és a nyilvános beszédnek is egy titka van - gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás. Elméletben az alapokat el lehet sajátítani, de a mesterfokozatot csak a gyakorlás hozhatja. A gyakorlás alatt nemcsak a klub heti látogatását értem, hanem a beszéd megtartása előtti készülődést is. A beszédet ugyanis nem elég megírni és memorizálni, érdemes elpróbálni jópárszor, hiszen Benjamin Franklin szavaival élve, „Aki nem készít tervet, az a kudarcot tervezi.” (angolul természetesen ütősebb: 'By failing to prepare, you are preparing to fail.'). A spontaneitást is az adja, hogy sokszor elpróbáljuk, azaz felkészülünk lelkiekben a helyzetre, így a váratlan események sem tudnak kizökkenteni bennünket a beszéd frappáns megtartásából. 

Egy ilyen közösség, ahol a retorikai készségünket gyakorolni tudjuk, a Toastmaster közösség. Az elnevezés (toastmaster - master of toasts) arra utal, aki nagy társadalmi eseményeket és rendezvényeket (esküvők, konferenciák) vezényelnek le, beszédeket mondanak, bemutatják a többi beszélőt vagy más egyéb formális szerepet töltenek be. 

A Toastmasters egy nonprofit oktatási szervezet, amely kiváló lehetőséget biztosít készség- és képességfejlesztésére az eredményes kommunikáció és a hatékony vezetés területén. A világ 142 országában több mint 15 900 Toastmasters klub működik. A Toastmasters tagjai klubokba szerveződnek, a klubtalálkozók során különféle szerepeket vállalnak. A Tanösvények nevű kiváló oktatási program segíti őket abban, hogy hathatósan előmozdítsák saját maguk és társaik fejlődését. A klubok barátságos és támogató környezetet biztosítanak a tagok számára, és szívesen fogadnak új érdeklődőket.

A Toastmasters közösség tehát fejlődni vágyókból áll, és a közös értékrend nagyban megkönnyíti a hálózatépítést, ugyanis ott lehet az ember biztonságban, ahol hasonszőrű emberek hasonló motivációval és célokkal érkeznek. Egy erős, megtartó hálóban pedig az ember könnyebben lép ki a komfortzónájából, mert tudja, hogy megtartják.

Azonban azt is fontosnak érzem hangsúlyozni, hogy az ilyen lépéseket is akkor érdemes megtenni, ha eljött az idejük. Én idestova 5 éve szemezek az Ez a beszéd retorika klubbal Szegeden, mert eddig sem időben, sem energiában, sem logisztikában nem tudtam volna megoldani, hogy ott legyek kedd esténként. Pont úgy, mint ahogy a megfelelő coaching képzésre és közösségre is 4-5 évet vártam, majd ráleltem Lilire és csapatára.

Ami a legérdekesebb, hogy mindkét közösségben az egyik lépés adta a másikat, az egyik komfortzóna kilépéssel kiléptem egy másikba is: az írásba. Az írás, főleg a cikkírás régi szerelmem, hiszen a kommunikáció minden formája kiskorom óta foglalkoztat. Általános iskolában sokszor szerepeltem színpadon, középiskolában rádióztam, egyetemi éveim alatt pedig egy szerb kisebbségi TV műsor főszerkesztőjének az asszisztense voltam. Toastmasters közösséghez való csatlakozásom óta a Hello Toasties magazinba.

Kíváncsian várom, hogy az írás milyen új komfortzóna kilépést hoz magával!