Az egyik legkedvesebb gyerekkori emlékem az újévi filmmaraton. Az akkori Jugoszláviában az egyik csatornán 72 órán át ment az amerikai akció, western, vígjátékfilmek mentek, megállás nélkül. Anyukám a háttérben sütött, főzött (sokszor voltak nálunk vendégek, hétköznapokon és ünnepnapokon is), és mi édesapámmal ledobtuk magunkat a kanapéra vagy kihúzható matracra és pupillafehéredésig néztük. Néha belealudtunk, néha meguntuk, de együtt néztük.

Mai szemmel nézve ez rettenetes. Nemcsak azért, mert életkoromnak nem megfelelő tartalmat fogyasztottam, hanem azért is, mert ez volt a minőségi idő. Ekkor volt az egyetlen olyan egybefüggő néhány óra/nap, amikor apu csak az enyém volt.

És most jön a csattanó.

Coachként minden helyzetben azt keresem, miként tudom a javamra fordítani, a legjobbat kihozni belőle. Mert a fenti mondatokat lehetne tragikusan is felfogni. Évekig én is így éreztem, hogy nekem mennyire szörnyű, hogy ilyen apukám van.

De egy nyári esemény, jelenet a saját gyerekeimmel rávilágított arra, hogy tulajdonképpen az egész személyiségemet meghatározták ezek az együtt eltöltött filmmaratonok. Méghozzá azért, mert apukám a filmjeleneteket folyamatosan kommentálta. Kinevette az akcióhőst, aki egyszerre húsz emberrel is megküzdött. Kiröhögte Hamupipőkét, hogy ilyen menő ruhában és cipőbe a herceg kegyeit kereste, ahelyett, hogy bulizzon egy jót. Kifigurázta a csöpögős amerikai romkomokat, mondván, élőben egy ilyen srác sosem tudná elcsavarni a csaj fejét.

Akkoriban mindez persze szörnyen idegesített. Volt, hogy összevesztünk rajta, mert hiába kértem, hogy hagyja abba, képtelen volt rá. Ha vicceset mondott nyilván nevettem, de édesapám háttérzajként hangzó kommentálása folyamatosan arra emlékeztetett, hogy ez csak egy film. Nem igazi, nem valós. Pedig én nagyon is beleélem magam a filmbe, sorozatba, velük élek. Átélem a kínjukat, boldogságukat, velük vagyok. Nem hiszem, hogy apunál tudatos döntés volt esetemben, mert esetleg félt attól, hogy beszippant ez a világ, inkább csak ő ilyen volt. Egy bohóc.

Hogy ennek mi köze is a gyerekneveléshez? Azt hiszem az, hogy két lábbal a földön járok. Nincsenek irreális elvárásaim magammal, szeretteimmel és az élettel szemben. Nem gondolom, hogy a saját elégedettségem külső tényezőkön múlik. Nem emelem a pénzt olyan helyre az életemben, ahol a pénzszerzés maga határozza meg a döntéseimet. Természetesen arra nincs bizonyíték, hogy ez csupán ennek az egy momentumnak köszönhető, de ez most azt hiszem nem is fontos. Ami fontos, az az, hogy felismertem az összefüggést, és bár jócskán van olyan, amit felróhatok apámnak, ezért az egyért kifejezetten hálás vagyok.

Hálás vagyok, hogy hittem magamban és a szeretteimben. Hittem abban, hogy ha jószándékkal és szeretettel csinálunk valamit, annak, ha nem is azonnal, de idővel csakis jó kimenetele lehet. Hittem abban, hogy amibe beleteszek energiát, annak lesz eredménye.

Egy szóval hálás vagyok Neked apu, bárhol is vagy, hogy merted vállalni magad, és hülyeségeidet. Amiből azért volt sok. Legalább lesz miről mesélni az unokáidnak.

~

One of my most favourite childhood memories is me and my dad sitting/lying on the couch and watching movies for 72 hours in a row. This was a New Year tradition in Serbia which my dad and I relished a lot. Our eyes hurt, but we rarely gave up. (Mind you, this is before streaming and Youtube was invented, so toilet time was pretty tight).

At first glance this all sounds horrible. Perfect example of bad parenting – even the quality time is not quality at all. Yet I loved this period of year, since this was the only time when I had dad all to myself.

And here comes the punchline.

As a coach, I am wired to look for the good in every situation. I try to make the best of every, even ugly experience. Sure, the sentences above may strike someone as a tragedy. To have a parent so neglectful. And for years, decades, this has been my opinion, too. I felt sorry for myself and angry at the world for giving me a father that does not care about me.

But a summer event shed a different light to this memory. I have redefined many things since I have become a parent myself. For example, I realised these movie marathons have basically determined my core personality. And not in a way you might be guessing right now.

Namely, my dad used to make fun of the action hero dealing with twenty enemies at once. He used to get upset with Cinderella for not using the cool chariot and trendy shoes to go to a different party. He used to mock the romcom heartthrob for being a loser in real life.

All this used to make me very angry and upset. We used to fight about it all the time. I obviously laughed when he said something genuinely funny, but he sounded as background noise and it annoyed me a lot. However, it was a constant reminder that what I am seeing is not real. This is not what life looks like. Nor what life is about at all. People like that do not exist. People are messy, flawed and human.

And what does all this have to do with parenting? Well, I believe the latter statement kept me grounded all these years. I do not have unrealistic expectations nor of myself nor of people around me. My satisfaction does not depend on external factors. I do not give money relevance so as to make earning money the sole purpose of my living. And the list goes on.

Although there is still plenty I could be regretful about regarding my dad and his mysterious approach to parenting, for this one momentum I am eternally grateful. I am grateful for having him as my father and grateful to him for being his true self. He had a fair share of idiotic choices and inexplicable ways of doing things – but hey, at least there is plenty of stories to tell to his grandchildren.